Nádasdy Ádám: A vaksi szemű perspektívái

Bátorság is kell, nem csak merészség,
hogy másképp láss, hogy lassú izzással
pörköljön meg a mások igazsága.
Mennyi kanyarral érünk el oda,
ahol már régen lennünk kellene! –
gondolod, és a magad egyenes
útját próbálod tartani. De átég
térképeden a szeretet parazsa,
meggörbíti a legegyenesebb
akaratot, jól tartott irányt.
És meglátod, vaksi, elhízott szemű,
a reménytelenség isten-hosszú,
hideg perspektíváit, amiken átég,
átég a szeretet, elrontja ezt is,
az elegáns, hosszú fasorokat.

Géczi János: Egy alvóhoz

Hogy kettőzve vagyunk, egymás mellé állva,

mint víztükör fölött a jégmadár szárnya,

észre nem veszed. Nem ragyogóbb pedig nálad,

ahol járunk, se a zöld partszegély, se a tengerárak,

se az ég felé törekvő mélyárnyú fügebokrok.

Tőlem sem sugárzóbbak a szívben élő szobrok,

sem a bronz, mely istennek kínál testet, ha lehetek

veled. Hullnak alá, rád, a tenyérnyi, nagy falevelek.

Felébredsz-e, szárnyával hogy valaki megérintett?

Gondolom a jégmadár járt erre, s megintett!

Kemény István: Úti dal

A vadludak is mást terveztek őszre

Összeálltak mégis, és utaznak

Nem akartam hallgatózni rájuk

Nem akartam semmit, ami már volt

Ahol voltam, ott már csomagolnak

Ahol leszek, nem vár oda senki

Ahol vagyok, a köd visszagágog

El akarlak hagyni mindörökre.

(http://www.youtube.com/watch?v=Ny4izkgnX_k&feature=related)

Lator László: Hallgasd hajnali szélben a hangot

Mélyen a felszín alatt a fekete folyók zuhogása

fekete folyók sorsunk napjaink tajték-vonulása

mikor szemünket lehunyjuk látjuk a lüktető napot

szirmát bontja az ég a virradatok s az alkonyatok

Lehet hogy ezen a tépett réten szunnyad a jövendő

vágyunk verdes a szélben a szélben lobogó kendő

eressz el te is eressz el mondd ki a béke igéit

sose látott rengeteg erdők időtlen igézete szédít

lehet hogy meghalok hallgasd hajnali szélben a hangot

nád zizegése víz sziszegése sötét vízalatti harangok

Lator László: A rád zuhant idő alatt

A rád zuhant idő alatt
agyamban elsüllyedtél.
A sejtjeimbe zártalak,
világom része lettél.

Van úgy, hogy rád se gondolok,
de nem feledlek mégse,
s váratlanul felszínre dob
bensőm hullámverése.

S akár a kés, a gyötrelem
a rostjaimba mélyed,
hogy nemcsak bennem – kívülem
külön formádat éled.

A kútnál egyszer néztelek,
ívvé hajolt a hátad,
s éreztem, most is ellenem
emelsz magadban gátat.

Míg magát minden pillanat
a homlokodba ássa,
te máris készíted magad
az újabb változásra.

S hogy ott álltunk az elhagyott
paradicsomban társak,
szerettem volna szólni, hogy
nincs hozzád joga másnak.

De hallgattam. Vad kényszerek
szétágazó húzása tép.
Rossz nélküled. De meglehet,
ha volnál, nem volnál elég.

Géczi János: Görög vidék, hellén alakkal

Nincs több idő. A por ellepi,

emlékből a hegy hiába lett.

Sötétkék árnyékként fekteti

le a verőfény arcéledet.

Mivé váltál, hogy lettél része

a vidéknek? Vagy-e illata?

Megvan-e benned egésze?

Van-e egyebe, mint bonctana?

Görög vidék, hellén alakkal.

Több a szűk mondatnál nem leszel.

A megérkező pillanattal

a valóság gyorsan elszelel.

Ha voltál is, hol vagy azóta,

amikor megtörtént a világ?

Kire rátalált a végső forma

s akinek e vers a másvilág.