Imre Flóra: Az utolsó trubadúr

hány vidéken kóboroltam
mennyi tájon mennyi korban
sziklaösvényekre másztam
háltam úton palotában
tévelyegtem őszi éjben
gyalog vagy egy rossz gebével
Krisztussal vagy csak magamban
mennyi csizmát elszaggattam
mennyi izmom mennyi tervem
mennyit hiába kerestem
pedig a fák a virágok
itt is ott is felviláglott
hol egy kőben hol egy arcban
hol a megállíthatatlan
hömpölygő út ritmusában
mennyiféle fényt is láttam
mennyi kékről énekeltem
tengerekben és szemekben
könyökhajlati vénákban
márványoszlopok hibátlan
bőre alatt fellobogva
őszi égről ablakokra
tükröződni észrevétlen
ragyogással mennyi kékben
mennyi úton mennyi szemben
szenvedésben is kerestem
néha szinte megtaláltam
arca súrolta a vállam
de mikorra odanéztem
csak mellemre csurgó vérem
mennyi tájon mindig újra
mire jó a magamfajta
csak az út és csak az ének
dicsőség az ő nevének

Nemes Nagy Ágnes: Utazás

Vasút

A gőzös indul, felsziszeg,

s e tájak engedelmesek.

Eltűrik hosszú, síma talpát,

s a szálló kígyót befogadják,

eltűrik súlyát, mig a fáradt

gőzből világos szárnyat áraszt.

Nekik szól, tagoltan, e kép,

mert itt csak szállni nem elég:

hogy szállni tud, hogy szállni fog,

mutatja, mint az angyalok.

Tenger

Mutatja – és a táj felel,

utat gurít, sziklát emel,

mutatja friss rügyén a fa,

hogy télen át is mandula,

napnál világosabb a nap,

s a házak is színt vallanak,

tagolt a part, a test, a szó

hajózható, tapintható,

s oly pontosan szalad a tér:

a tenger épp az égig ér.

S amint a végtelenbe hág,

mutatja, meddig ér a vágy.

Nem tehetek mást. Nem kivánok

kevesebbet, mint egy világot.

Hajnal

És egy világot.

Helyükön a hegyek,

nagy fák alatt kicsiny szerelmesek,

mély barlangokban bujdokló szavak

vízben, virágban visszhangozzanak,

s a tengerből már felmerüljenek,

mint hajnalodó, biztos szigetek

kinek a pálmák és kinek a nap,

s a költőnek a születő szavak.

Parti Nagy Lajos: Csigabú

A bánatot, mit tán ma érez,
mint brummogó, halk őszi hangot,
idomítgassa a kezéhez,
gyúrjon belőle kis harangot,
csigát, lovat, s ne kérje számon,
a búanyag rém furcsa jószág,
egy formátlan szomorúságon
cseppet sem segít a valóság.
De hogyha átöleli szépen,
megdédelgeti az ölében,
s csinál a búból búbabát,
tükörbe néz a hülye bánat,
s mert a bánat egy hiú állat,
elvigyorogja tán magát.

Kántor György: Megszokod

Megszokod, mint a falu a harangot.
Összenősz vele, mint faág a törzzsel –
e rossz bohózattal, melyben mint kerge özvegy,
lúdtalpain a halál körbe-körbe szökdel.
Tűz van, esküvő, temetnek, születnek,
kitekerik a csirke nyakát levesnek,
botrány! bolondság! – sírnak és nevetnek,
szaladj játszani! – mondják a gyereknek.
Szaladsz és elesel. Megütöd magad és fáj.
Vagy megütöttek? Te ütöttél?
Fordulnál vissza? Fogadkozol? Elbújsz?
Ugyan már, hova szöknél?!
Majd profitálsz lüktető sebeidből,
harci szekered a mezőre hajtod,
megdermed hátadon a sós verejték,
s látod, ahogy árnyékod túlnő rajtad.
A csábító leszel és az elcsábított is –
hogy ne legyen olyan árva az árva.
Egymást szorongatják vadul a vágyak,
s mindenki máson át marad magára.
Lebontott kályha füstje száll utánad,
egy régi fásládának vallanál szerelmet,
de jussát követeli minden új nap –
tapsolsz a mának és a tegnapot elejted.
Megszokod, mint a falu a harangot,
egymás után sírni, nevetni, sírni,
ne kérdezd, hogy mire kell, mire kellett
sort sor után és sort sor alá írni.

Rába György: Madártávlat

A köznapok képek üzenete

Fölé emeltél a magasba te

madártávlat Kölyökméretbe vész

melletted a tegnapi szenvedés

léggömbként könnyű a kolonc a test

s emberszabású a kép szólni kezd

A csupasz ágak könyörgése ráz

a tornyokban te vagy a szárnyalás

a végükhöz nem érkező szavak

a zokogás mely kötényhez szalad

öröm mely ragad kantártalanul

s legelső minden hajnal mely kigyúl

Mikor az arc harminchat évnyi rom

a fény békéje vagy a csonkokon

mikor se múlt se idő s vadgalamb

a szív tereit bezengő harang

s a vonatfütty sóvárgott útra kel

a világ lehull róla mint lepel

Csorba Győző: Gyermek

Várja és tűri az idő

mintázatlan nagy síkja, hogy

mi lassan bomlik és kinő,

rajzoljon rá szilárd nyomot.

Hőkölnek ábrái előtt

a Mindenség tajtékai:

a veszendőt és majd veszőt

uruknak készen vallani.

A gyönge kéz, a gyönge száj,

a gyönge sors – könnyűcske por –

jeleivel véknyan leszáll

s a jeltelen percekre forr:

hogy létezzék örökre már,

ki létezett valamikor.

Parti Nagy Lajos: Gesztenyeméz

zölden zsúrnak a gesztenyék

ikrásodás a május

ikrásodik a veszteség

de ne félj bárhová juss

megvagy már mint a lomb az ég

sormintája a bőrön

vedlik az árnyék semmiség

ne félj elrendeződöl

zölden zsúrnak a gesztenyék

ne kérdezd hogy mivégre

lemertük habját és tejét

tehát jó vég a vége

s ne sajnálj semmit kedvesem

mi műméz volt ma mézmű

Nemes Nagy Ágnes: Keress hazát

Nem-alvadó hiányérzet gyötör.

Mit áhítok, mikor tüdőmbe csorran?

Mint tetszhalott, csokrot, dohányt, gyönyört.

Meredve nézek a saját toromban.

Megillet minden. Értem száll a bor.

De nem fakad a szó, csak bent szivárog,

az illedelmes élet megtorol,

s én nem tudom kilökni, mit kivánok.

Szakadj fel vágy! Mutasd növő sebed!

Mit a világ nem töm be, egyre tágít,

hiába szívsz be tájat, testeket,

hiába gázolsz elmékben bokáig.

Keress hazát! Az űrbe horgonyozz,

s a semmiségnek vetve gyönge hátad,

hol nem perzselhet többé torz nyomod,

egy ifjú istent szűlj, mint az imádat.

Hűs még e táj születni, bizonyára,

de vesd föl mégis meztelen szemed,

tekints az űrbe, és tekints anyádra,

s fiatal isten! Mondd ki a neved!

Hervay Gizella: Szavak helyett Szavak helyett verset mondok neked, hogy jobban megérts. Nézem: ez a perc is messzebb vitt, mert nem tudtam semmit tenni, hogy közelebb hozzalak. Hiába mutatok neked mindenféle színű és ízű szavakat. Nem is akarsz megérinteni szavaiddal? Mikor még ujjaink némán értették egymást, s egy időben összekapcsolódni vágytak, nem voltak szavak ujjaink között, és szó nélkül értettük egymást a jelenben, és szó nélkül értettük egymás szerelmes testét. De a múlthoz szavak kellenek, és szavak kellenek a munkához s a türelemhez. És hiába száműzöd közülünk a szavakat, mert fennakadnak az időben mozdulatlanul, mint elgurítatlan üveggolyók, s a fájdalom minden érintésére összeverődnek. Kimondatlan szavaink mérik közöttünk az időt kíméletlenül. Nézem: ez a perc is messzebbre vitt, mert nem tudtam semmit se tenni, hogy közelebb hozzalak.

Imre Flóra: L'adieu
Vas István emlékének


letéptem ezt már tudhatod
az ösvény itt sötétbe téved
a rím tudja a mondatot
halott az ősz és várni téged

és várni itt a fák alatt
a Dunakorzó gesztenyéi
kis Lou egy levél sem marad
fekete-fehérre cseréli

az ősz az ősz a nyár hevét
kialszik minden nemsokára
a víz elfolyó messzeség
az ősz halott hó hull a fára

levert diófa bánata
az öröm ráadás a jajra
mi volt csak volt idő szaga
a szót sincs ami visszacsalja

az éj leszáll a rúd mihez
a csillagok vannak kikötve
halott az ősz a hó neszez
többé sose és mindörökre

Kemény Lili: Őszi dal

Ez a fasor félig gyógyult műtét utáni varrat,
ez a hold egy vén boszorkány jogosan kiszúrt szeme,
ez a sírás messziről jön, és titkokat takargat,
ez a fiú a szerelmem, és nem lehetek vele.

Ez a tanya egy kirabolt lélek külvárosa,
ez a borjú biztosan nem éri meg a telet,
ezt a kádat egy nő minden nap kimossa,
a mozdulataiban elfojtott szeretet.

Ez az ősz egy öregember utolsó emléke,
ezt az őszt gondolja végig azelőtt, hogy meghal.
Rezzenetlensége csak látszólagos béke,
hasán sínpár fut a lekésett vonattal