Imre Flóra: Az utolsó trubadúr

hány vidéken kóboroltam
mennyi tájon mennyi korban
sziklaösvényekre másztam
háltam úton palotában
tévelyegtem őszi éjben
gyalog vagy egy rossz gebével
Krisztussal vagy csak magamban
mennyi csizmát elszaggattam
mennyi izmom mennyi tervem
mennyit hiába kerestem
pedig a fák a virágok
itt is ott is felviláglott
hol egy kőben hol egy arcban
hol a megállíthatatlan
hömpölygő út ritmusában
mennyiféle fényt is láttam
mennyi kékről énekeltem
tengerekben és szemekben
könyökhajlati vénákban
márványoszlopok hibátlan
bőre alatt fellobogva
őszi égről ablakokra
tükröződni észrevétlen
ragyogással mennyi kékben
mennyi úton mennyi szemben
szenvedésben is kerestem
néha szinte megtaláltam
arca súrolta a vállam
de mikorra odanéztem
csak mellemre csurgó vérem
mennyi tájon mindig újra
mire jó a magamfajta
csak az út és csak az ének
dicsőség az ő nevének